Tangó: tánc és zene
Az érzés
A 19. század végi kikötőváros, Buenos Aires európai bevándorlóktól nyüzsgő szegénynegyedeiben, a poros utcákon férfiak gyülekeznek. Előveszik az otthonról hozott dallamaikat és hangszereiket: a furulyát, a hegedűt, a gitárt, és muzsikába öntik az életöröm és vidámság ritmusait éppúgy, mint elvágyódásukat, szerelmeiket, de most már a dél-amerikai zenei hangzással és stílussal átitatva. Jobb híján egymással kezdenek el táncolni, addig gyakorolnak, amíg elég jó táncosokká nem válnak egy hölgy meghódításához. Nem egyszerű asszonyt találni, a századfordulón egy nőre 7 férfi jut, a kevésbé szerencséseknek csak a bordélyházak örömei maradnak. Ott is a hölgyek válogatnak: amelyik férfi jól táncol, gyakrabban ölelheti a nőt. A féltékenyek olykor kést rántanak, a szenvedély összeölelkezik a zenével: megszületett a tangó!
A bordélyházak egy része egy idő után elegáns szalonná változik, ahová a tulajdonos zongorát szállíttat Európából. Megjelennek az első nagybőgők és bandoneonok is, a 3-4 fős utcai zenekarokból lassan 5-10 fős „orquesta tipicák” lesznek.
A tánc
A tangó nem csak zene, nem csak tánc, ezeknél jóval több. A tangó ölelés, a tangó két test és két lélek eggyé válása a táncparketten, három perc szerelem. Séta a zene ritmusára. Séta a szívdobbanás ritmusára. A tangóban a férfi igazi férfi, a nő valódi nő lehet. A tangóban minden megtörténik, ami az életben férfi és nő között megtörténhet. Improvizáció és egymásra figyelés, a zene és az érzelmek áramlása a férfitől a nőig és vissza. A tangó elsősorban belül történik meg. A külső szemlélőnek csak akkor igazi élmény, ha a sokszor (de nem mindig) látványos technikai elemek csodálatán túl megsejt valamit a belső történések mélységéből.
A zene
Az egyes orquesta tipicák (tipikus tangó zenekarok) stílusát nagy mértékben a vezetőjük személyisége határozta meg. A leghíresebbek: Francisco Canaro, Enrique Rodriguez, Carlos Di Sarli, Juan D'Arienzo, Anibal Troilo, Rodolfo Biagi. Minden esetben kivételes tehetségű zenészek voltak, sokszor maguk is zeneszerzők, akik más szerzők darabjait is feldolgozták. Az 1910-es évek végétől már énekes is csatlakozott a zenekarhoz, közülük az első és leghíresebb a hihetetlenül népszerű Carlos Gardel volt, aki repülőgép szerencsétlenségben hunyt el, és ezzel a tangó tragikus hősévé vált. A zenekarok egyre több és több táncosnak játszottak az élőzenés milongákon, a szalonok lassan kicsinek bizonyultak és már sportcsarnokokat töltöttek meg a tangózene ritmusára ölelésben sétáló párok. Ez az aranykor 1936-58-ig tartott.
Az Argentínában oly népszerűvé vált tangó visszaáramlott Euróba is, hogy azt is meghódítsa.
A tangó zene folyamatosan fejlődött tovább. Osvaldo Pugliese majd pedig főleg Astor Piazzolla egy egész más irányba és más dimenzióba vitte tovább a tangó életét. Megjelentek az első olyan zenék, amelyeket nem tánc zenének komponáltak. Az 1960-as évektől maga a tánc is kezdett háttérbe szorulni, a peroni diktatúra évei alatt a gyülekezési tilalom miatt nem lehetett már olyan nagyszabású milongákat rendezni, mint a tangó aranykorában, a fiatalok pedig a Rock'n'Roll irányába fordultak. A tangó mint tánc házi milongákon élt tovább, a zene pedig immár komolyzeneként hódította meg újra a világot. Az 1980-as évek második felétől a fiatalok újra felfedezték a tangót. Nem csak megtanulták az idős milongéróktól, de megjelent a friss vérvonal a táncban is és a zenében is: a tango nuevo. Majd új, neotango zenekarok alakultak, amelyek a modern rockzenei hangzásvilággal ötvözték a régi tangót: Otros Aires, Gotan Project, Carlos Libedinsky.
Az 1990-es években a tangó robbanásszerűen meghódította az egész világot, immáron másodszor. Napjainkban a tangó mint tánc második aranykorát éli, zeneként azonban továbbra is az első aranykor és Piazzolla jelentik a tangó zeneirodalom csúcspontjait.